Azok számára, akik lemaradtak a könyvbemutatóról, az írónővel készített interjút itt olvashatják el:

Kedves Noémi, először is köszönjük, hogy elfogadtad a meghívásunkat. Ami azért is nagy öröm számunkra, mert részben innen, Bácsalmásról kerültél ki a nagyvilágba. Bátran mondhatom, hogy magyarországi viszonylatban te, mint falusi lány, megvalósítottad az „amerikai álom” fogalmát. Te hogyan vélekedsz erről?

Egy kicsit talán ezzel előreszaladunk – de ha már álom, legyen akkor inkább olasz. Tény viszont, hogy hatalmas mérföldkő az életemben ez a most megjelent könyv, hosszú és kitartó munka gyümölcse, ezért is örülök nagyon ennek a meghívásnak, mert hazai pályán bemutatni azért mégiscsak más érzés, mint félig-meddig idegen környezetben.

Mesélj kérlek egy kicsit gimnazista éveidről. Volt-e valami meghatározó élményed, tanárod, ami vagy aki végigkísért eddigi életeden?

Nagyon nehéz erre a kérdésre anélkül válaszolni, hogy túl hosszúra nyújtanám, hiszen nyilván azokhoz az évekhez, azokhoz a személyekhez (tanárok és osztálytársak) mind-mind fűz valamilyen emlék. Egy dolgot viszont elmesélnék, ami épp a bemutatókra készülődés és a könyv témái során merült fel bennem. Annak idején, amikor gimnáziumban fakultációt választottunk, meg később, amikor felvételihez készülődtünk, Barnáné Steixner Margit volt az, aki megkérdezte tőlem, hogy biztos-e ez a biológia-kémia vonal, amin elindultam, nem mozgat-e meg vajon a történelem is? Én kötöttem az ebet a karóhoz – aztán most itt vagyok, egy történelmi sztorikkal megspékelt könyvvel a kezemben, és arra gondolok, hogy 25 éve ő már látott valamit, ami nekem csak mostanság esett le…

Gimnázium után merre indultál és hogyan jutottál el könyvedig.

Érettségi után Pécsre kerültem – és jól ott is ragadtam. Oda kötöttek a tanulmányaim, aztán a szerelem és a munka is. Egy PR cég volt az első munkahelyem, ahová két fontos dolog kapcsol. Itt ismertem meg a férjemet és itt történt velem az az ominózus kazettavásárlás, ami ráhangolt erre az útra. Először a nyelvtanulás igénye született meg, később jött a honlap ötlete, ami már 10 éves. Ebből pedig egy egyetemi kanyar után, vagy inkább mellett, alakult ki a könyv koncepciója.

Kicsit banálisnak tűnik a történet kezdete, de épp ezért érdekes talán, hogy hova lehet eljutni egy ilyen indulás után.

Ha már a honlapod említetted, amiből később a könyv ötlete is megszületett. Mesélnél magáról az oldalról? Mi található meg rajta?

Igen, hát ez is egy elég hosszú történet – a lényege az, hogy amikor már elég jól beszéltem olaszul, akkor felmerült a kérdés, hogy hogyan tudom ezt a tudást valahol/valahogy kamatoztatni. Így született meg 2012 körül az ötlet – mert abban az időszakban a blogok, honlapok írása kifejezetten népszerű műfaj lett –, hogy mi lenne, ha én is megpróbálkoznék valami hasonlóval. Így nagyjából megalkottam egy koncepciót, kitaláltam, hogy hogyan nézzen ki, milyen rovatok, témakörök legyenek rajta. Utána egy programozó leprogramozta a felületet, onnan pedig már csak annyi volt a feladat, hogy Olaszországról szóló cikkekkel kezdjem el feltölteni. És már akkor is arra törekedtem, hogy ne olyan bejegyzéseket helyezzek el ott, amik már húsz másik internetes oldalon is megjelentek, hanem mutassa be úgy Olaszországot, ahogy ritkábban látjuk. Ezért kerültek oda nyelvtanulást segítő cikkek is, konkrét programajánlók, különös gasztronómiai érdekességek, kevéssé ismert helyek, úticélok. A honlap magyar nyelvű, mert az volt a cél, hogy hozzám hasonlóan mások (magyarok) is megkedveljék, megszeressék Itáliát, és minél speciálisabb dolgokat, már-már kuriózumokat tudjanak meg róla az én hozzájárulásommal.

Nagy világjáró vagy, sokunkhoz képest. Mely országokban jártál eddig és miért éppen Olaszország ragadott meg ennyire?

Hát, inkább mondanám magam Európa-járónak, de abból a keleti és a nyugati oldalt is szerencsére nagyobb részben volt alkalmam látni. Nyugatra a szabadidő visz inkább, keletre pedig munka miatt utazom – abból sajnos ilyenkor azért keveset látok; ráadásul folyamatosan az angol nyelvet használom, még itthon is a munkám során – az olasztudást így sajnos ritkábban van alkalmam előkapni.

Hogy miért Olaszország? Ez igazából a nyelvvel és a zenével kezdődött, tehát az utazások később jöttek, a hely szelleme ragadott meg másodjára. Az azonban annyira magához láncolt, hogy azóta is az onnan való hazainduláskor már a következő alkalmat tervezem. Szeretek ott lenni – talán majd nyugdíjasként még több időm lesz arra járni, vagy ott letelepedni.

Gondolod van esély rá, hogy egy esetleges oroszországi, franciaországi vagy angol, táj megfogjon annyira, hogy elhagyd az olasz vonalat?

Nem. Itt azért azt is látni kell, hogy abban, hogy én ma itt ülök, van 2 évtizednyi munka. Ez az idő nagy részében nem volt látványos, a honlap volt a kézzelfogható eredmény, s végül a könyv. Egy új út hasonló eredménnyel iszonyatos energia lenne, miközben az olasz vonalon még kb. két életnyi feladatom van. Ezért ezt teljességgel kizártnak tartom most. 

Mekkora a különbség egy olasz és egy magyar ember között? Mi a legszembetűnőbb?

Szembetűnő dolog véleményem szerint nincsen – mármint fizimiskára nem lősz ki egy olasz embert úgy, mint mondjuk egy franciát. De a megjelenésükben a sűrű gesztikulálás egy nagyon jellemző elem, és az öltözködésük is árulkodó lehet. Nem szeretem a hanyag elegancia kifejezést, mert elég elcsépelt, de azért valahogy mégis igaz. Olyan kombinációban képesek ruhadarabokat felvenni, ahogy az más náció népeinek eszükbe nem jutna – rajtam pl. biztos nem is állna úgy, aztán rajtuk meg szinte tökéletes. Ezt egyébként sose értettem, most se értem, és szerintem ezt nem is fogom – de náluk működik.

Hányszor jártál már Olaszországban? Ezek az utak pihenéssel telnek, kutatással vagy ihletgyűjtéssel?

Szerencsére jónéhány alkalommal voltam, pontosan nem számoltam össze, de azért sok fontos állomást sikerült érinteni (Toszkána számos pontját: Firenze, Pisa, Siena, Vinci, Certaldo, aztán többször Velence, de Róma, Garda-tó is fenn van a listán), és persze rengeteg olyan célpont van, ami még bakancslistás, de egyelőre a fix munkahely és emiatt a korlátozott éves szabadság azért picit behatárolja a lehetőségeket.

Nekem egy utazás soha nem a klasszikus értelemben vett pihenés, nem tudnék a tengerparton szerintem 2 napot se egyvégtében eltölteni. Amikor az ember elindul valahová, akkor – mivel a világ nagy, az ember élete meg véges – sosem lehet biztos benne, hogy még egyszer eljut majd ugyanoda. Ezért sokan törekszünk ilyenkor arra, hogy minél több dolgot megismerjük az adott helyről – ez nálam is fontos elem az utazás során és szerencsére a férjem is abszolút partner ebben. Emiatt én tudatosan szoktam tervezni is az utakat, kb. tudom előre, hogy mi az, amit feltétlenül szeretnék megnézni (ha nem Olaszország, akkor is).

Szórakozás egy-egy utazás, persze, de úgy nem gyűjtök azért adatokat, hogy kis jegyzetfüzettel mászkálok a múzeumban, és néha feltolom az orromon a szemüveget. De nyilván nem szórakozottan csavargok, hanem nyitott szemmel járok, és ha valami felkelti az érdeklődésemet, akkor ha ott nem is mindig van rá alkalom, hazatérve azért alaposabban utánanézek. Ezért is mentem most vissza Velencébe ősszel pl., mert a korábbi alkalmakkor volt helyszín, múzeum, ami kimaradt, de mindenképpen fontosnak tartottam látni.

A könyvedet először lapozva a Beretta név ragadott meg és gyorsan meg is állított a kezemet. Rádöbbentett, hogy mennyi mindent tud az ember és mégsem. Beretta egy fegyver és ezzel úgy érezzük, mindent tudunk is, amit kell. Viszont tőled olvasva magáról a történelméről ráeszmélünk, hogy fogalmunk sincs honnan hová jut a család. És ami a legfontosabb nagyon élvezhető stílusban közlöd. Hol és hogyan tanultál írni?

Klasszikus értelemben nem tanultam írni – de ha egy más megközelítésből nézzük meg a dolgot, akkor ott van mögöttem egy évtizednyi honlapszerkesztés, amit teljesen önerőből végzek, ez egy teljesen önálló projektem. Itt aztán ebben a 10 évben megpróbáltam csiszolgatni a dolgot, és megtalálni a saját stílusomat. Érdekes is amúgy visszanézni a 10 éve írt cikkeimet – ennyi idő után úgy gondolom, hogy látványos a változás, simult sokat az írás jellege. Kellett is ez ahhoz, hogy az ember egy könyvbe azért bele merjen vágni.

Aztán persze voltak bennem kétségek a kézirat leadásakor, de szinte meseszerű volt az egymásra találás a kiadóval – ezt épp most beszéltük a budapesti bemutató során a főszerkesztővel, hogy szinte véletlenek sora, szerencse és jó csillagzat mind kellett hozzá, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. És ők is, én is várakozással tekintünk most arra, hogy milyen fogadtatásra talál a könyv (eddig szerencsére nagyon jók a visszajelzések), és várjuk persze a további közös munkát is, ami már formálódik, alakul szerencsére – ez úgy tűnik, lehet egy hosszabb távú kapcsolat.

Egyébként maga a könyvkiadás folyamata is érdekes dolog – az ember nem is gondolná, hogy mennyi ember munkája van abban, hogy végül egy ilyen könyv kikerül a nyomdából.

Ha már a könyvkiadásra és a mögötte lévő munkára is kiértél, mesélj kérlek erről. Hogyan történt a kézirat leadás és mekkora munka van mögötte? Hogyan kell ezt elképzelni?

Hát, ez egy különös világ, sokan dolgoznak sokáig azon, hogy egy ilyen szép könyv elkészüljön. A kézirat leadása önmagában egy nagyon bizalmi dolog, hiszen el kell küldened előre, ráadásul wordben – és a kiadók zöme egyáltalán nem is válaszol. Én szerencsés voltam, mert 24 órán belül kaptam levelet a Scolar Kiadótól, hogy menjek be és beszéljünk. Onnan, a beszélgetéstől még kérdés, hogy szerzőként elfogadom-e a feltételeiket, majd szerződéskötés jön, és némi várakozás – hiszen a kiadónak is van portfóliója, nem biztos, hogy ez azonnal belefér. Utána a szerkesztő átnézi a szöveget, javaslatokat tesz – szerzői oldalról ennek áttekintése a legbonyolultabb munkafolyamat. Ezután, a kész szöveggel indul a tördelés, a fotók kiválasztása, ami hónapokon át heti többszöri egyeztetést jelent. Nálam párhuzamosan folyt a borító tervezése is, amit nem ugyanaz az ember készített, aki a könyv belsején dolgozott. Közben meglett a cím is, amit az általános vélekedéssel ellentétben nem a szerző talál ki – legalábbis ebben a klasszikus kiadói modellben (ebbe még a nagykereskedők is beleszólnak!). És végül átnézi a korrektor, aztán még egyszer a szerző, és akkor kerül csak a nyomdába.

Eszméletlen jó a története a Vespának is. A kezdeti közlekedési problémákat kívánta megoldani, mégis Olaszország szimbólumává vált, ami – ahogyan írod – a tervező rémálma volt, hiszen „zsigerből gyűlölte a motorokat”. Volt már szerencséd felülni rá vagy tervezed-e, mert úgy fogalmazol, hogy rajta ülni maga a szabadság, a lazaság, a jókedv és a dolce vita.

Hát, nem vagyok az a robogós csaj, meg aki már közlekedett reggeli csúcsban Pécsett vagy Budapesten, az nem is szeretne az lenni, szerintem… Persze, hogy megfordult a fejemben, hogy milyen jó lenne egy Vespa, de ha egyszer lesz is, az biztos, hogy a ’dolce vita’ miatt lesz, nem napi használatra. De igen, ez egy kifejezetten érdekes téma volt – kutatni is, írni is. Mondjuk, mindegyik témát szerettem írni, mindegyiket másért. De ez a Vespa szerintem egy igen csajos sztori – annak ellenére, hogy már mondták, hogy sok a maszkulin téma a könyvben, amivel én azért vitatkozni szoktam.

A témáidat előre meghatározod? Hogyan döntöd el, mibe ásod bele magad?

Általában elég tervezős vagyok, ez az életem minden szegmensére igaz, az írásra is – gondoltam én egy ideig. Amikor a könyv ötlete megszületett, akkor készült is egy témalista – nem az van a könyvben. Legalábbis nem teljesen. Azért ahhoz, hogy az ember írjon, legalább közepesen jól, ahhoz iszonyat sokat kell olvasni. (Magyarul is főleg, de mondjuk nekem a kutatásaim anyagai zömmel idegen nyelvűek.) Emiatt az olvasás során azért sokszor elkalandozik az ember, és ez nagyban alakítja, hogy milyen témák csatlakoznak a többi mellé, és esetleg mi marad ki más szempontok okán. Szóval ez egy elég fluid dolog – így itt a tervezős énem azért néha belül sikoltozik, ugyanakkor meg nagyon élvezetes elmerülni egy-egy újonnan előkerülő témában.

Hogyan kutatsz egy-egy téma után? Értem ezt úgy, hogy mennyire nevezhető szakmainak a könyv, ha például hivatkozni szeretnénk egy-egy adatra?

Úgy érted, mennyi benne a hülyeség?

Pontosan.

Nézd, ez nem egy tudományos munka, nem is annak szántam, nem is úgy van kategorizálva – ez egy szórakoztató, művelődéstörténeti kiadvány, aminek alapvetően az a célja, hogy közelebb hozza Olaszországot az olvasóhoz, hogy kíváncsiságot elégítsen ki, hogy jó érzés legyen kézbe venni. Ettől függetlenül, ami benne van, az nyilván igaz – csak jellemzően olyan kutatásoknál, amelyek mondjuk egy szakdolgozathoz vagy doktori disszertációhoz kellenek, más típusú kiadványokhoz nyúl annak a szerzője hivatkozási alapként.

Egyébként én magam írás során azért erősen szűröm, hogy pl. internetes forrásból mit használok, ezért inkább a könyvtár és néhány megbízható tudományos oldal, szakmai tanulmányok jelenti az alapokat. Meg az egyetemi kurzusaim, ahol azért nem elhanyagolható mennyiségű tudást lehet felhalmozni.

Mik a hosszú távú terveid a könyvkiadással?

Nem titkolt szándék, hogy életformává tegyem az írást – ami a magyar piac méretét tekintve egy nagyon szép álom. De merni kell nagyot álmodni – egy jó olasz álmot, aztán még bármi lehet. Alapvetően az Olaszország iránti vonzalmat (a blogot, az írást) hobbinak tekintem – még. De hogy évek és újabb könyvek múlva mit hoz az élet, azt most még nem lehet látni.

Olaszország eddig hobbi volt az életedben. Még mindig így tekintesz rá, vagy most már munkaként fogod fel?

Nem fogom fel munkaként – nyilván, ha csak az írással foglalkoznék, akkor egy idő után lehet, hogy olyan érzésem lenne, hogy ez már munka. Talán a félelem is megvan bennem, hogy ha munkává válik, akkor megcsappan a lelkesedés, de hogy tényleg így lenne-e, azt most még nem tudom egyértelműen kijelenteni. Nyilván vágyom arra, hogy ne kelljen mással foglalkoznom – s ha egyszer így lesz, akkor majd meglátjuk, hogy ahhoz az élethelyzethez hogyan lehet a legjobban adaptálódni. Persze, a lelkesedés megőrzésével.

Most egyelőre a következő könyvre koncentrálok, mert annak a kéziratnak érkezik el hamarosan a leadása, így ha ezt mindenki elolvasta majd, akkor remélem, hogy jövőre egy másik könyv apropóján ismét tudunk itt találkozni.

Ebben bízom én is. Szabad beszélni arról, hogy miről fog szólni a következő?

Annak is nagyon izgalmas lesz a témája a tervek szerint – a velencei lagúnába fogunk tenni egy virtuális utazást, a 18. század legérdekesebb eseményei közé. Velencének ez volt a legőrültebb, legléhább időszaka, amikor a karneválok és bálok, a kaszinózás, a szerencsejáték és a kurtizánok körül forgott minden. Érdekes lesz!

Hogyan épül majd fel a Ciao, Itália?

50 különálló egység található benne, amelyek egymástól függetlenül, és nem sorrendben is olvashatók. Ha valaki a 43-ikkal akar kezdeni, akkor hajrá! Csak arra kell figyelni, hogy mindegyik sorra kerüljön. Úgy gondolom, hogy a könyv összeállításából adódóan mindenki talál majd benne foga alá valót, hiszen nem csak történelmi témák kerülnek elő sztorikba ágyazva, de szó kerül ikonikus itáliai nőalakokról (akik közül kedvencem ArtemisiaGentileschi), de autókról vagy építészeti érdekességekről is, amelyek az országra jellemzőek. Találni benne egy-két jópofa úticélt is, de olyan tipikusan olasz dolgokat is, mint a toszkán szivar vagy az elmaradhatatlan kávé. Elárulom, hogy miért feketék a velencei gondolák vagy megnézhetjük, hogy milyen az a népi hagyomány Szardínia szigetén, amely nagyon hasonlít a mi mohácsi busójárásunkhoz. Mindezek mellett megjelenik Dante alakja, aki az olasz nyelv atyja – és a könyvből az is kiderül, hogy miért –, de megtudhatunk egyet s mást az olasz gesztusok, azaz a jól ismert hadonászás hátteréről is.

Köszönöm, hogy időt szakítottál ránk. Kívánjuk, - de ezt a közönség nevében is bátran kérhetem, - utazz, szerezz még több élményt és hozd el nekünk, hogy egy kicsit mi is kiszakadhassunk a szürke hétköznapokból könyveid segítségével.

És természetesen várunk vissza!

fMegosztás

Tweet