Orgoványi Anikó versei

 

Boromisza Tibor festőművész emlékére
(Bácsalmás 1880 – Szentendre 1960)

Forgószél a pusztában

Nyugtalan vándorszellem
égbe kapaszkodó ujjaid
kiszűrik a nap mézcseppjeit,
s tavaszt ízlelő étereken
viaszsárga levél-éleken
vásznadra szépen lepergetik.

Új eszmék bátor szelét
megnyargaló büszke sasfiók
messzire hagytad magad mögött
a bácsalmási puha fészket
elcsalt gőgös Párizs s Nagybánya

idegenszívű forgataga.

Bűbájos táltoslovad
tündéres Hortobágyig vezet
villámot terelő csikósok,
ordasokkal vívó pásztorok
megjuhászodva néznek képeden
bizarrul farkasszemet veled.

Rőt szelek fújnak újra,
rózsaujjú hajnal simogat
a szentendrei macskakövek
visszatükrözik lábnyomodat
s a nyughatatlan lázadóból
lettél végre szerencse fia.

Budapest - Pomáz, 2010. november 16 - 18.

 

Orosz Zoltán harmonikaművésznek

Szonett harmonikára

Felzendült édes-morózus hangja
tűhegyes szilánkokra robbant a csend
megállt a pörgő téridő idebent
szonettet dúdolt a harmonika.

S jöttek aztán az akkordok sorra
lüktetett a fényes balkáni ütem
ritmusra járta a kólót a vérem
s körtáncra perdült sejtjeink hada.

Kvintek és kvartok keringtek szépen
mint sanzon a fülledt párizsi éjben
s a megszédült lepkék a lámpa körül.

A zene izzó parázzsá hevül 
s ha felcsendül végül a büszke csárdás 
megnyílik a menny és árad az áldás!

Bácsalmás – Budapest – Pomáz, 2010. november 12-19.

 

Bácsalmási tölgyek

Ó, azok az évszázados tölgyek

a bácsalmási park aranyzöld tengerén,

mint vitorlás fedélzetén

feszítő büszke hölgyek

merengnek a múlt idézetén.



Bölcs némaságtok

temérdek tudás titkos őrzői

nem üres fecsegéssel

de cinkos megfigyeléssel

töltitek évszázadaitok.



Láttatok ti számos

csillagtündöklést, s gyalázatos bukást,

kikocsikázó grófkisasszonyt

csizmacsattogást, állva-tapsolást

lyukas zászlót, s befoltozást.



Kérgesedő, fáradt derekatok

próbára teszik vad zivatarok,

de lelkesednek immár az új csemeték

s vágyva várja lombkoszorús koronájuk rejtekét

a csókos ifjú nemzedék.

Pomáz, 2010. november 15.

 

Kötelék

A magány szögletes székén hátradőlve
merengek távoli képek színes szőttesén,
illatok, ízek, hangok és színek,
tüskés szófoszlányok, bársony érintések
lebegnek gyermekkorom emlékköntösén.

Hazaindulok
a liánként behálózó téridőbe kötve,
gyermek, ki nem vált le a köldökzsinórról soha,
csak cselleng a szabadság tenyerén,
nyakán a szülőföld édes póráza,
mely rab sólymot – kit megszédít a magasság mámora –,
elröptet néha, ám el sohasem enged.

Vissza-visszahúz e szerelmetes rabság,
a napraforgótáblák széles mosolya,
pipacs-szeplős búzamezők szelíd szava,
a parkok titkos szerelmi vallomása,
s a lelkekben konduló harang moraja,
mely a templomtorony bagolylakta magasleséről
üzeni a jövő-menőknek:
elmehetsz, elkószálhatsz túl az óperencián,
temetkezhetsz a hétköznapok gondsubájába,
bukdácsolhatsz a boldogság habzó hullámain,
ám a kötelék
lelked legmélyebb bugyraiban
el sohasem enged.

Szorítását érzed
a málna ízében,
a gesztenyefák sustorgó szavában,
a könyvek illatában,
a téglajárdák kiszögellésében,
a barátok őszülő halántékában,
… és akkor menni kell.

Röghöz kötötten is szárnyra kelni,
átrepülni téren és időn.
Menni, menni kell.
A templomtorony iránytűje hív,
… és fel kell akkor állni
a türelmetlenség vágtató vonatán,
s habár a szó bennreked,
belekiabálni
a lehúzott ablak sistergő szelébe:
Jövök vissza hozzád édes szülőföldem!
Várd megtért gyermeked.

2007. augusztus 21.

 

Lopózz mellém

Lopózz mellém szelíden, hajnalom
helyet adok neked az ágyamon
gombolyítsd le rólam a fonalat
mely a magányhálóban rám ragadt
testem tiéd, de lelkem nem adom
az kölcsönkapott égi jutalom.

Mennyit ér egy mozdulat, hogyha nincs
hiányból kovácsolt kényszerbilincs
fojtó gúzsba kötő kegyetlen perc
ha senki nem ölel, s te sem ölelsz
egyedüllétből ácsolt hatalom
ez a némán zokogó nyugalom.

Soha el ne hagyj engem, hajnalom
ringass még lágyan szép hullámodon.
Halkan lopózva a felhők alatt
lábujjhegyen oson hozzám a Nap
végigsimítja forró homlokom
s lassan-lassan megvilágosodom.

2010. december 29.

 

 

A vers első díjat nyert 2010. okt. 30-án,„A szőlészet és borászat a képzőművészetben és az irodalomban ” című országos pályázaton.

A magyar bor dala

Pannónia
derűs cseppje,
Bacchus mámora!
Üdvöz’ légy
Kárpátok
boldog kincse,
Magyar föld bora!

Istenek nektárja
Badacsony fénylő cseppje,
tó tükrében feredőző
szűzi látomás,
szürkebarátok zsolozsmás imája
kéknyelű fűszere
égi áldomás.

Szent Márton hegye,
bencések hűsége termi
Pannonhalma
dicső aranyát,
levendulaillatú szilváni,
ízes cserszegi fűszeres
áldozó italát.

Pilis szent hegye,
Pálosok ereje,
Boldog Özséb teremtő szaván
érlelt itt szőlőből
derűs nedvet,
mely csepegtetett aztán
hitet, erőt, s kedvet.

Bölcsek könnye olajozza
Somló megszáradt torkát
s idéz teremtést, életet, halált.
A föld egykoron izzó parazsát, porát
okádta e mit sem sejtő tájra,
mely érleli ma kemény,
robosztus borát.

Szélfútta lösz
borzos szőkesége
Szekszárd szelíd mámora,
nedűd egykor Liszt ízlelgette
s Pius őszentsége kedvét hangolta
oktávokkal szebbre-jobbra
pozsgás puttók népes hada,
s a kedélyes kadarka.

Aranyos vesszők földje
Villány! Gavallérok s dámák
öröme töltögeti nedűd
gömbölyded kelyhekbe
s derűsen őrködik mögötted
Szársomlyó dongája,
szobros kemencéje.

Hűség és szabadság városa
büszke Sopron!
Alpokalja fűszeres illata
erdei gyümölcsök íze,
s e föld tüzes indulata
érlelődik itt rubintos itallá.
Ez a kékfrankos délceg fővárosa!

Bíboros bikavér
hősök harcossága
bársony anyaméh titkot szövő álma,
selymes ragyogása,
zivataros idők, boldog barokk álmok!
Ez ad Eger borának
jó zamatosságot!

Tokaj! Borok Aranyanyja!
Mennyei mustból érlelt, angyalok itala!
Csillagok porával termékenyült nedűd
fényben-éjben,
tűzben-jégben,
búban-derűben ízesült
lélek zamata.

Magyar bor!
Kárpátok ölében ringó
szőlőfürtös életfák
fehérlő-pirosló mámora,
jókedvében teremtett
téged a Magyarok Istene
s Boldogasszonya!

Pomáz, 2010. szeptember 23.

 

Előjáték a jó borhoz

Száraz venyige csupán
 – csíp még a dér –
metszeni való
gyújtózsinór
 – vagy szunnyad talán?
s lüktet benne a vágy
mint érben a vér,
és új nap hajnalán
méhek élén életre kél?

Pironkodik a rügy
– bársony anyaméh –
Fakad már, s bújik
a parányi fürt
embriónyi etűd
mily zord világ
vár itt künt
aszaló nyár,
jeges pofonok!
Hah! Nagy ügy!

Vígreményű
vadhajtásaim
szapora kezek
kurtára szabják
duzzad a lélek
tapasztalat bölcsül
s lám a gőg
mint elgombásodott
üszök
csüggedten
lepöndörül.

Színesül a szem
büszke a gazda
idő s szeretet
bort érlel tavaszra.

Így érek én is
öröm, s bánat érlel
s életművem egykor
égi bizottság ízleli majd
lelkes szenvedéllyel.

Pomáz, 2010. augusztus 31.

 

 

Boromisza Tibor festőművész Rózsacsokor című képéhez

 

Rózsacsokor

Emlékszel-e még a tündérkertre,
hol delet csilingelt a harangvirág,
és göcsörtös ujjak érintésére
megszelídült minden tövises ág,
ünneplőt öltött fű, fa és bokor,
mondd, emlékszel-e még, rózsacsokor?

Emlékszel-e a Duna-parti házra,
hol fényecsettel alkotott a Nap,
gyermekkacajt gyöngyöztek a falak,
végtelen öröm volt a pillanat,
az éterben bizsergett a fénykor,
mondd, emlékszel-e még, rózsacsokor?

Emlékszel-e a tisztes férfikézre,
melynek tenyerében elfért a világ,
s öt kicsi kéz menedéket talált,
kegyelem volt tőle az ölelés,
még az intő jel is áldás sokszor,
mondd, emlékszel-e még, rózsacsokor?

Emlékszel-e a festék illatára,
s teremtődre, aki megalkotott,
az ecsetre, mely az utolsó napon
derékba tört, s örökre elhallgatott,
hideg fény suhant akkor, búskomor,
mondd, emlékszel-e még, rózsacsokor?

Illatos nyarak szétfoszlottak sorra,
de te nem hervadhatsz többé már el,
szirmaid nem pöndörülnek a múltba,
maradsz véglegesen befejezetlen,
nem fog többé rajtad idő és kor,
lelkünk vásznán virulsz, rózsacsokor.

Szentendre – Pomáz, 2011. január 28.

  

 

 

Európa szíve, csodás Budapest

Szív és Értelem szép harmóniában
hegy gyönyörködik a síkság arcában
lüktet az élet a Duna érfalában
jobb és bal part, mégis egy test!
A Szabadság Istennője köszönt
Európa szíve, csodás Budapest!

Boldog a nép, melyet ily ékszer koronáz!
Tiéd a leggyönyörűbb Országház!
A Mátyás templom gyémánttűje karcolja az eget
Szent királylányról álmodik a Margit-sziget
Fenséges jobbot őriz a Bazilika
Apostolkirályunk és szentek otthona.

Büszkeségünk, fényes Hősök tere!
Gábriel arkangyal üdvözli Boldogasszonyát
Árpád fejedelem szemléli büszkén honát
Körben királyok, fejedelmek kara
mosolyogják bölcsen az új idők ritmusát
mint gördeszkázik lábuk előtt a bohó ifjúság.

S hol évszázados platánok sora integet
boldog párában sakkozik a Városliget.
Az Andrássy úti paloták sorfala alatt
lent, a föld titkos méhében valahol
az öreg földalatti vasút zakatol
de fönt, ünnepre hangol a fényes Opera.

Csipkés palástot ölt a Halászbástya
ünnepi fénybe öltözik a Duna
tükrében felragyog a Lánchíd gyöngysora
a rakpart lépcsőjén gyönyörködik az est.
Rámosolyog a világra a gyönyörű hölgy
Európa szíve, csodás Budapest!

Pomáz, 2010. december 10.

 

Fagy még

Jégkristállyá szilánkosodtak
megbántásaim,
morcosan vacog a tél.

A Nap fázós lehelete
enyhülést hoz néha,
majd újra jégcsappá dermed a lélek.

Csikorognak a szószilánkok
fogaim közt,
bár engedne már a zár!

Jöjj, ó jöjj édes enyhülés,
nyíló kalitkámból
dalom kacagva szállj!

Pomáz, 2011. január 30.

 

Télvége

Vedli már bolyhos jégpikkelyeit
a lomha folyó
olvad a pelyhes bánat a számban
mint dombon a hó.

Lelkemet vékony hártya borítja
könnyen beszakad
könnyű álmot alszik az akarat
a lékek alatt.

Táblákba torlódó emlékeim
már elengedem
lassacskán szelídül a szorítás
borús lelkemen.

Zúzmara dermeszti szenvedélyem
megbocsátatom
enyhülés jön-e, vagy fagy-e újra
még nem tudhatom.

Pomáz, 2011. február 6.

 

A fehérbor dicsérete

A kamaszlányok friss kacaja,
ifjak mosolyában rejlő mámor,
a búzamező göndör illata,
e csoda mind te vagy, fehérbor.

Citrus-zamatok, méz-aromák ,
kelyhednek víg bájitala Ámor!
Szerelem-harmat, égi adomák,
titkok tudója vagy, fehérbor.

Szent álarc, mely rejti a rosszat,
de felfedi az igazat olykor,
jókedvében Isten is kóstolgat,
égi ajándék vagy, fehérbor!

Szent szövetség vagy földre s égre,
megújításra készen bármikor,
áldozatban Istenfia vére,
mennyei áldás vagy, fehérbor.

Pomáz, 2011. február 15.

 1.Rákóczi Ferenc emlékére

Rákóczi fejedelemhez

Tárogató hangja ostromolja
múltunk porózus várfalát,
ébredj Rákóczi fejedelem,
halld nemzeted hívószavát!

Látod-e, hogy bár megfogyva,
de él még utódod e hazán,
s gyümölcsöt terem a metszett ág
a szabadságvágy ősi fáján.

De mondd, hallod-e a milliónyi
meg nem született magzat sikolyát?
Lassan elfogy öngyilkos nemzetünk,
s a halál nyer itt becstelen csatát.

Kiszáradt sivatag a hazaszeretet.
Látod-e, fejedelem, mivé lett hazánk?
A hatalom lépcsőin „szinglik” törtetnek,
eldobható termék csak a család.

Ki, és mire nevel itt gyermeket?
Hol van ma olyan elszánt anya,
Ki életét, s fiát áldozni kész,
Mint egykor hős Zrinyi Ilona?

Van-e még vér és becsület?
Hol van oly hű, önzetlen barát,
ki örömben, s bánatban osztozik veled,
mint Bercsényi, ki sírig kísérte urát?

Jöjj, nagyságos Rákóczi fejedelem,
rázd fel, ébreszd fel népedet,
légy lángoszlop e hite vesztett éjben,
s mi követjük fényedet!

Pomáz, 2011. március 21.

 

 

Szimmetria Szimfónia

Kezdetben volt a Pont,
s a káoszból rend született:
az abszolút közép
teret nyert,
s kiteljesedett.
Az ősrobbanás átlényegült,
végtelenné szelídült,
s a kristályrács néma végzete
belelkesült.

S lőn egyensúly:
Igazság és Szépség
– tükör és képe –
Tudomány, s Művészet
forgástengelyének
közös mértékké
egyesült értéke.

S mint hajnali pára,
finom lepelként
borult a világra
a harmónia,
s madárdalként zengett föl
a Teremtés dala,
a Szimmetria Szimfónia!

Szentendre – Pomáz, 2011. május 11.

 

Fényfiú

Pont és vesszőcske

ősrobbanás

fényév-suhanás

feje-vesztett

szerelemdárda

kör közepébe

lélekvarázs!

Micsoda éj!

kint és bent

lent és fent

kívül-belül

körbe-körbe!

Egymásnak feszülő

idegeket tépdes éles fogával a sziréna-hiéna,

valakit visznek … … … … … … … … talán végleg!

csöveken lüktet a szenny,

felborult kuka a rend odalent –

… ám idebent,

lustán

rejtőzködik

a kéj!

Horgolják már a gének

a sujtás rátétet:

„okos, merész, mégsem hiú…”

bársony barlangjában

l ü k t e t

s z t ó d i k

f o r m á t ö l t m á r

a megváltó

FÉNYFIÚ.

Pomáz, 2011. május 7.

 

 

Létedbe lehelek édes életet

Világom,

én féltelek!

Gyöngyderekammal

föléd hajolok,

kristályrácsaidba

óvón plántálok

buzgó terveket.

 

Nut Istennő vagyok

testem Tejút

sejtjeim csillagok

méhemben édes terhem

holnapra szülöm a Napot

hajam galaktikus köd

köldököm lüktető kvazár

ágyékom fekete lyuk

magamba szippantalak

ha akarod,

ha nem,

akkor sem állhatsz ellen

vonzerőmnek.

 

Önmegvalósításodban

magadat adod,

s ím, elfogadva

nagylelkű áldozatod,

magamévá teszlek,

úgy védelek,

létedbe lehelek

édes életet,

beléd táplálom a kódot,

mely sarjadásra késztet,

s formál Nap arcára,

Hold udvarára,

VILÁG CSODÁJÁRA.

Pomáz, 2011. május 4.

 

Rékási Tanár Úr

Barátom,
ha te is abban
a szent meggyőződésben
léptél át a felnőttkorba,
hogy a középiskola
legfőbb küldetése a BIOLÓGIA,
és az élet legizgalmasabb kihívása
a MADARAK OSZTÁLYA,
s e véleményed kétséget nem hagy,
nos, akkor te is
Rékási tanítvány vagy.
 
Akkor tudod, hogy
a lázas ifjúság számára a park
a romantikázás időpocsékolása helyett,
a hajnali madárlesnek adott helyet,
s a csókok édes alternatívája,
a verébpopuláció begytartalmának
statisztikája az igazán izgató terület,
mert a Tanár úr még ezt is elhitette veled.
 
Téged nem vezethet meg az élet,
ha a mus musculus spicilegus*
bagolyköpetből előbányászott
alsólábszárcsontjának besorolásáról
kell meggyőzni a hitetlen emberegyedeket,
s midőn eljön a családalapítás időszaka,
főszerepet kap életedben
a kacér népszaporulatfelelős,
Ciconia ciconia**.

Bácsalmási diák,
vagy pannonhalmi vagy,
pelyhedzik az állad,
vagy őszül a szakállad,
egy hullámhosszon rezgünk,
mint gitáron a húr,
összehangol minket Mesterünk,
RÉKÁSI TANÁR ÚR!

2011. június 30.

 

*mus musculus spicilegus = güzüegér (a házi- és a mezeiegér kereszteződéséből)

** Ciconia ciconia = fehér gólya